Az Alsó-Garammente-Muzsla-Kürt tengely a mai Felvidék legjobb adottságú szőlőtermő területeit köti össze. Bár pincefalvak és többszáz éves történelmi emlékek, levéltári adatok őrzik a dicső múltat, a két világháború közti rendszer alapjaiban rengette meg az egykori Esztergom és Komárom vármegyék északi részének, valamint Hont déli csücskének borászatát. A kitelepítések, szövetkezetesítés, összevonások és csereföldek miatt a birtokviszonyok máig bonyolultak, rendezetlenek, ezért igen nehéz dolga van annak a vállalkozónak, aki egy tagban próbál akár csak pár hektáros ültetvényt is kialakítani. Egységes borvidékről sem beszélhetünk, hiszen a szlovák szakmapolitika számos kisebb körzetre tagolta az itteni szőlőhegyeket. A rendszerváltásig alapanyagtermelésre kárhoztatták a kiváló dűlőket, a megtermett szőlő vagy félkész bor nagyrészt a nyitrai borkombinátba került. A kilencvenes években is megmaradt ez a szerepkör, a termés a kiskárpátokbeli (Pozsonytól északra) szlovák borászoknál és néhány nagyüzemnél talált gazdára, illetve itt is került palackba. Az állami támogatások elkerülték a vidéket, így aztán nagyobb borászat nem alakult a környéken. Egyetlen külföldi beruházásról beszélhetünk, ami azonban lényegi változást nem hozott. A bélai kastély egykori tulajdonosának, Ullmann bárónak az unokája kezdett közös vállalkozásba az ismert német borásszal, Egon Müllerrel, a kastély felújított pincéire és a muzslai szövetkezet szőlőire alapozva.

Azonban lassacskán kezd beérni néhány családi kezdeményezés, néhány pár hektáros, minőségre törekvő birtok is. Hogy mire építhetnek? Változatos talajra, nagyszerű déli-délnyugati fekvésű dűlőkre, kiváló klimatikus adottságokra és viszonylag egységes fajtaszerkezetre. A garammenti barna erdőtalajok elsősorban a Garam folyó bal partján, Zselíztől Garamkövesdig jellemzik a nagyrészt délnyugat-nyugati lejtésű területeket. Garamkövesdtől Helembáig, azaz az Ipoly torkolatáig viszont már vulkanikus eredetű andezit és andezit-tufa az alapkőzet, amelyen elsősorban agyagos lösz és helyenként itt is barna erdőtalaj található. Egyes dűlőkben andezit-törmelék nehezíti meg a művelést, cserébe viszont igen meleg, szinte mediterrán viszonyokat teremt a nyári időszakban. A Garam jobb partján, Párkánytól pár kilométerre nyugatra, a Hegyfarokkal kezdődik az a dombság, amelynek déli, napsütötte oldalait elsősorban agyag, agyagos lösz és vályogtalajok jellemzik. Ezen belül is Muzsla környékén inkább a lazább lösz, míg Kürtön az agyagos, kötöttebb talajok fordulnak elő. A magas mésztartalom szintén jellemző a vidékre, emiatt szép savú, illatos borok kerülhetnek ki a pincékből. Az éghajlatra sem lehet panasz, a napsütéses órák száma az egész Felvidéken a legmagasabb, de 2146-os sokéves átlagértéke meghaladja a legtöbb észak-magyarországi borvidékét is. Persze más bortermő helyekhez hasonlóan itt is sok múlik a mikroklímán, a három folyó (Duna, Garam, Ipoly) hatásán, egy-egy völgy, dűlő fekvésén, egyedi adottságain. Sokat mond az a tény is, hogy a kovácspataki természetvédelmi területen (Garamkövesd szomszédságában) olyan, szubmediterrán klímára jellemző növény- és állatfajok fordulnak elő, mint a törpemandula, árvalányhaj vagy éppen a pannon gyík.

A korábbi nagyarányú szőlőfelvásárlásnak, illetve a közelmúlt „hagyományainak” köszönhetően a fajtaszerkezet viszonylag egységes. A jellemző fehér hármas az Olasz rizling, Zöld veltelini és Királyleányka, legelterjedtebb kékszőlő pedig a Szent Lőrinc, amit szorosan követ a Kékfrankos. Mellettük hagyományos fajtának számítanak Kürtön az Oportó (azaz Portugieser), Muzslán pedig a Leányka és a Mézes fehér. Utóbbiból már csak elvétve találunk néhány tőkét, ahogyan a filoxéravész előtt elterjedt Kadarkából, Juhfarkból vagy Ezerjóból is. Az utóbbi években egyre nagyobb teret hódítanak a Pinot-k (főleg Pinot blanc és Pinot noir) és a Rajnai rizling, illetve számos új nemesítésű fajta is termesztésbe került (Devín, Morva muskotály, Pálava, Dunaj stb.). Ezeken kívül Traminivel, Chardonnay-vel, Irsai Olivérrel, Cabernet sauvignonnal is találkozhatunk. A fő kérdés, hogy a jövőben a négy „alapfajta” továbbra is dominál-e, megmarad-e túlsúlya, vagy lassan ez a vidék is szétaprózódik a divatos és könnyű termelést ígérő egyéb szőlők miatt. Számos érv és vélemény hangzik el a helyi bortermelők szájából. Van, aki vissza akar térni a hagyományokhoz. De vajon milyen messzire érdemes visszanyúlni? 50-60 évre, 100 évre, még régebbre? Vagy inkább forduljunk a világfajták, például az Egon Müller és a volt muzslai főszőlész, Petrech Miroslav által favorizált Rajnai rizling felé? Esetleg készüljön egy eredetvédett bor a Zöld veltelini-Olasz rizling-Leányka hármasra alapozva? Mindeközben a vörösborok aránya is növekszik, hiszen Szlovákián belül a szakma ezt a területet tartja legalkalmasabbnak a kékszőlő-termesztésre. Objektív szemmel azonban az adottságok inkább a fehérborok mellett szólnak.

A felvidéki bortermelők – már csak méretük miatt is – általában kézműves családi birtokoknak számítanak. Egyedi, kis mennyiségű tételeket készítenek, többen kacérkodnak organikus módszerekkel. Még ha olykor fel-fellángolnak is a viták stílusokról, fajtákról, túlnyomó részük megpróbál minél természetközelibb módon borászkodni. Fontosnak tartják a terméskorlátozást, a kímélő növényvédelmet, az adalék- és segédanyagok visszaszorítását. Többen mellőzik a fajélesztőket, és hosszabb héjonerjesztést próbálgatnak, akár fehérborok esetében is. Fontos szerep jut a hordós érlelésnek, így gyakran találkozunk nagy formátumú, testes, tüzes fehérborokkal. Emellett nagyszerű könnyed, illatos fehérekkel, rozékkal és gyümölcsös, inkább a szép savakra és eleganciára alapozó vörösborokkal is megismerkedhetünk.